A szerelem pokol, bár,
De én mégis kérem,
Egy nap alatt megbolondítottál,
S Tőled forr a vérem.
Elmondani nem tudom,
Hisz érzéketlenné váltam,
De Téged, tudom,
Szerethetlek bátran.

Bocsáss meg, ha nem megy,
De nehéz bíznom,
Mert rettegve éltem.
Próbálok talpraállni,
S sérelmeimen túllépni.
Érzem, nem fogom megbánni,
De segítened kell érezni...
Hisz elfelejtettem szeretni.
Gyűlölni oly könnyű...
De meglágyulni a szerelemtől, nem olyan egyszerű...

                                                       /2008.XI.26/

Csönddel üzenek néked,
mert hidd el, igazán félek,
hogy most kevés a szó,
az se kimondva jó.

Hangok nélkül is érzed:
miért őrizlek téged
én már magamba rég,
olyan tiszta a kép.

Bűvölő némaság,
túl zajos a világ.
úgy keress,
hogy megtalálj,
de úgy siess,
hogy megvárj!

Lásd: jó nekem, hogyha rád nézek,
és szótlan mondhatom el néked,
hogy már nem félek!
Rég érzem azt, hogy e csend-pillanat,
elvezet majd hozzád, kedves,
és örökké így marad.

Bűvölő némaság,
túl zajos a világ.
úgy keress,
hogy megtalálj,
de úgy siess,
hogy megvárj!

Csönddel üzenek néked,
mert hidd el, igazán félek,
hogy most kevés a szó,
az se kimondva jó.

Hangok nélkül is érzed:
miért őrizlek téged
én már magamba rég,
olyan tiszta a kép.

Bűvölő némaság,
túl zajos a világ.
úgy keress,
hogy megtalálj,
de úgy siess,
hogy megvárj!

Túl gyorsan és túl korán talált rá az élet,
Adott, amit adhatott kevés jót és szépet.
Szürke volt a hétköznap, szürke volt az ünnep,
Hosszú évek múltak így, gyakran rá sem néztek.

A hajnalok már vártak rá, kibontott kócos hajjal,
El nem mondott szavakkal, sok-sok rejtett vággyal.
Tudta jól, nem értették, soha nem szerették,
Szíve mélyén vak remény, de ha elment, nem keresték.

Mint amikor a gyermekek sírnak,
Ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat.
Az emlékek csendben fájnak,
Mint amikor sebektől vérzel,
De irgalmat nem kérsz mégsem.
Belül úgy hordod a múltat,
Bármi volt nem tagadtad,
Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal.

Egy téli reggel indult el, hívták a messzi fények,
Nem hagyott itt semmi mást, csak néhány rossz fényképet.
Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény,
Tavasz, ősz, nyár és tél nélküle fúj itt a szél.

Mint amikor a gyermekek sírnak,
Ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat.
Az emlékek csendben fájnak,
Mint amikor sebektől vérzel,
De irgalmat nem kérsz mégsem.
Belül úgy hordod a múltat,
Bármi volt nem tagadtad,
Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal.

Minden újabb percben
Amiben magány vár engem
Erős vágy él bennem
Hogy újra átélhessem
Azt a szépséges csodát
A gyönyör édes mámorát
Amit lényed adni tud
És ami a szívemhez jut

Minden álmod érdekes
Érted érzem érdemes
Magam jobbá tenni
És ha kell megküzdeni
A nagyvilág szemetével
Amitől te rejtettél el
Amikor elfáradtam
De tőled erőt kaptam

Te vagy a vágy és érzelem
Te vagy a szív, mely értelem
Amikor eggyé válunk
És egy álmot látunk

Adj, amit csak te tudsz, mert
Kell aki vagy és ezt nekem hidd el
Itt, ahol ipari közhely a szeretlek,
De én erős hittel
Hiszek a hatalmas erőben
Amit a szerelem adhat itt benn
Hogy tűzön és vízen át
Óvjam gyönyörű angyalát.

Adj, amit csak te tudsz, mert
Kell aki vagy és ezt nekem hidd el
Itt, ahol ipari közhely a szeretlek,
De én erős hittel
Hiszek a hatalmas erőben
Amit a szerelem adhat itt benn
Hogy tűzön és vízen át
Óvjam gyönyörű angyalát.
Hiszek a hatalmas erőben
Amit a szerelem adhat itt benn
Hogy tűzön és vízen át
Óvjam gyönyörű angyalát.

Hazudnék, ha mondanám, hogy nem tör rám a gondolat,
Hogy lesz amikor már csak úgy hallhatod majd a hangomat,
Hogy felteszed a lemezem, hogy szóljon a rímek hegye,
De ha hívni próbálnál túl késő, nem lesz aki felvegye.
Így egy kicsit megkésve, itt hagyom most emlékbe,
Mind azt, ami ennek kapcsán szivárgott az elmémbe.
Elvégre már olyan régen belopták a fülembe,
Hogy gondosan pakolgassam a szavakat az ütemre.
Létezésem értéke és elmúlásom rém képe
Beolvadt a zenémbe (de lehet, hogy nem kéne)…
Mert miért ne? Kit érdekel minek mi a mértéke
Úgy is por és hamu lesz mindegyikünk a végére.
Ha szerencsém van esetleg még azt a kort is megérem,
Hogy földi létem tágabb összefüggéseit megértsem.
És ezt soha nem kérem, de mindig reméltem,
Hogy tovább él az emlékem a barátaim lelkében.

Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.

Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szememEmlékem majd így hagy nyomot, ha véget ér az életem,
De pont azért, hogy te is érts, az én emlékem éltetem
Bár bánatomban egyedül sokszor eltöprengtem rajta
Egy tükörben az életem, vagy csak a látszat eltakarja?
Vajon számít e rám valaki, vajon lesz e kinek hiányzok?
Vajon szeretnek majd akkor is, ha néha én is hibázok?
Az idő távlatából, majd egyszer jussak azért eszedbe
Remélem, hogy te is örülsz, az emlékemen merengve
Nevemre már nem emlékszel, egy ismeretlen folt csupán
Csak elmosolyodsz rajta, hogy én néztem rád oly bután
Lehet, hogy nem szerettél, de bár csak én lennék az egyetlen
Kinek emléke megmarad, hiszen ezért mindent megtettem
Most kettesben csak én meg te, a zenész és a hallgató
Ez érted szól, hisz emlékünk most így dalban hallható
Én szeretettel adom ezt, remélem érzed azt hogy hozzád szól
Hozzád, és ezt ezért írtam, majd veled lesz, ha elalszol.Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.

Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.Erdő mélyén dús fa lombját, fújja még a szél,
Egyedül csak én nem értem, miről mit beszél.
Bánatomban forgolódom, görnyedek a földre,
Egyszer megígértem szeretni foglak téged mindörökre.
De elhagytál, nincs tovább, vége minden szépnek,
Nem maradt már semmi csak egy ének, fel az égnek.
Még mindig hiányzol, minden nap gondolok rád,
Minden percben fognám kezedet, csókolnám a szád.
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem,
Dallamok mögé rejtőzöm mert mind idáig féltem.
Talán utoljára mondom el mit érzek, de ez így marad,
A hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab.
Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot
Csak annyit kérek emlékezz rám, és ne kérdezd meg ki bántott.Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.

Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem
Szavam szívekbe fúródó tollból indítható rakéta,
Így nyomot hagy az éterben, megérzi a planéta.
De aki a hallgatásom nem érti az a beszédemet sem
Aki meg nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám, hogy megértsen.
Ez az életem emléke, emlékeztet elméket
Hogy már nem vagyok itt, de néha mégis fellépek.
Csak játszottam és kacagva ástam a síromat,
Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat.
Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt,
Így az idő távlatából már minden másképp fest
Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal
Tele félelemmel, jah hatalmas falakkal
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem.
Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem:
Születtem 80, éltem halálomig,
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.
Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.

Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.

 Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal
 töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon
 át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes
beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.

 A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte,hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta, hogy az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

 Tanulság:
 Igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért. Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges !!!

Ami fáj, az ugye fáj,
A kötelék, az beleváj.
Hol az út, a kiút,
és hova tűnt az a békés táj?

Úgy futnék vissza már,
Hisz bennem él a tiszta vágy.
Az a jó, és úgy való,
ha idejében lép egy ló!

Nem tudod mit teszel amikor döntesz!
Csak várj még hogy győzhess!
Sose törik be a, sose törik be a vadló!
Aki tétova nem tud a bajok elől futni,
Te nem fogsz messze jutni!
Sose törik be a, sose törik be a vadló!
Ki nem lesz hős, nem győz!

Hogy fordul rosszra mind,
Mi baja mond, mert vétke nincs.
Miért jött, sorscsapás,
Hogy is lett e szép út más?

Hisz ami fáj, az ugye fáj,
De az a bölcs, ki itt megáll.
Hisz van egy út, csak egy kiút,
Oda ne állj, csak gyorsan elhúzz!

(ÓÓÓ Nyomás!)Nem tudod mit teszel amikor döntesz!
Csak várj még hogy győzhess!
Sose törik be a, sose törik be a vadló!
Aki tétova nem tud a bajok elől futni.
Te nem fogsz messze jutni!
Sose törik be a, sose törik be a vadló!
Ki mer, az hős!
Az győz!
Az ám, az győz!

Te ugyanúgy akarsz, ahogy én téged,
És éjjel az ágyban is ugyanazt érzed.
Én látom a szemeden, ha nem is mondod;
Őrültek vagyunk és nem bolondok!

Nem kell más, úgy csókolnám a szádat,
Letépném az összes ruhádat,
Ahogy azt nem csinálta még más!
Nem kell más, amikor a szemembe nézel,
majd attól a tűztől égsz el,
Amit te bennem gyújtottál,
És nem kell más!

Ugye játszottál már a gondolattal,
Hogy egyszer majd mellettem ér a hajnal?
Édes hangod a fülembe súgja:
Nem volt elég, csináljuk újra!

Nem kell más, én mint egy állat
elevenen felfalnálak,
Miközben szétszakítanál.
Nem kell más!
Én nem sokat kérek:
Nyelvem hegyén a véred,
Te pedig a torkom harapd át,
És nem kell más

Édes hangon a fülembe súgod:
engem akarsz a régit unod.

Nem kell más, úgy kívánom a szádat,
Csókolni a kezed, a lábad,
Érezni a bőröd illatát,
Nem kell más
Jó a kocsiban, a kádban,
Jó a fűben, az előszobában
Nekem mindegy hol jön ránk

Nem kell más!
Nem értek a szóból,
Sose legyen elég a jóból,
Örökre elcsábítottál!
Nem kell más!
Úgy akarlak téged
Nem érzed, megőrülök érted,
Adj hát nekem egy éjszakát!
És nem kell más!
(Úgy kívánom a szádat, csókolni a kezed, a lábad, érezni a bőröd illatát...)

A holokauszt az emberiség szégyene! A modern, fejlődő világban nincs helye a rasszizmusnak! Minden ember egyenlő! Ezekkel a mondatokkal látszólag, illetve a külvilág felé mindenki egyet ért. Mégis, szinte minden nap hallunk olyan híreket, melyek rasszista megnyilvánulásokról és megmozdulásokról számolnak be. Ám ami a legrosszabb: a rasszizmus már a tizenévesek körében is jelen van.

            Napjainkban szinte már nincs olyan területe az életnek, amely ne érintené a fiatalokat. A drogok, az alkohol, a szexualitás, a rasszizmus, a lopás, a politika, a hazugságok, és még lehetne folytatni a sort. Ezek közül azonban az egyik legsúlyosabb talán a rasszizmus. De mi is a rasszizmus?

            A rasszizmus embertársainkkal szembeni előítélet származásuk, bőrszínük illetve vallásuk miatt.  Ennek különböző megnyilvánulási formái vannak. Mint például  a diszkrimináció, ami az emberekkel való megkülönböztetett bánásmódot jelenti. A rasszizmus először gondolatban, majd később - nem törvényszerűen -,  de az esetek többségében cselekedetekben is jelentkezik. Ezt sajnos nem egyszer személyesen is tapasztaltam. Például amikor futballmeccsen a mögöttem ülő nálam fiatalabb fiúk a néger játékosokat szidják, huhognak nekik, és a majmokhoz hasonlítják őket. Vagy amikor iskolatársaktól, osztálytársaktól hallom, hogy olyan embereket szidnak csupán a bőrszínük vagy nemzetiségük miatt, akiket nem is ismernek. Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy vajon felfogják-e egyáltalán annak a súlyát amiről beszélnek.

            Ezek azonban csak enyhe példák voltak arra, hogy valójában milyen kegyetlenek tudnak lenni a fiatalok a rasszista nézeteiket követve. Gondolok itt például arra, hogy az elmúlt időszakban egyre több hír számolt be fiatalok által elkövetett bántalmazásokról, melyeknek hátterében nem egyszer a rasszizmus áll.

            A rasszista nézetek miatt elkövetett cselekedetek azonban legtöbbször nem fizikai hanem sokkal inkább lelki sérüléseket okoznak, melyek egész életében elkísérhetik a bántalmazott félt.

            Egy amerikai feminista honlapon nemrégiben ajánlottak egy tizenéves lány által készített rövid filmet, melyből megtudjuk, hogy az egyik fél által a másik irányába tanúsított rasszizmus torzíthat a támadott fél énképén.

            A filmben több anyuka és fiatal lány is beszél arról, hogy hogyan próbálják elnyerni a feketék a fehérek toleranciáját.  Például hallhatunk egy történetet, miszerint egy édesanya már a hatéves kislányát is bőrfehérítővel keni, vagy éppen egy régi kísérletnek lehetünk szemtanúi, amiben 21 fekete kisgyermeket megkérnek, hogy válasszanak két baba közül. Az eredmény megdöbbentő: 21-ből 15 gyerek a fehér babát választotta. Egyikük indoklása rendkívül megrázó és elgondolkodtató: „mert a fehér baba szép,  de én olyan vagyok, mint a barna, ami csúnya”.

            Azonban nem csak a bőrszín és a származás lehet az indulatok forrása, hanem a vallás is, méghozzá láthatunk példát arra is, hogy egymáshoz közelálló vallásúak támadnak egymásra.

            Éppen az év elején,  a Holokauszt Emléknapjának előestéjén, történt, hogy zsidó fiatalok támadtak arabokra. A zsidó tizenévesek véresre vertek két arab fiatalt Izraelben. A rasszista támadás elkövetői szinte mindannyian kiskorúak voltak. A Jeruzsálem közelében élő zsidó fiatalokat egy internetes üzenettel hívták a helyszínre. A feladó azt írta, "zsidó véreim, ne hagyjuk, hogy arabok mászkáljanak a környéken!" Ezután több tucatnyi botokkal, késekkel felfegyverzett fiatal gyűlt össze a helyi bevásárlóközpont előtt. Egy tizenhat és egy tizennyolc éves arab fiú éppen hazafelé, egy közeli menekülttáborba tartott, amikor rájuk támadtak. Egyiküket megkéselték, ő el tudott futni. Társát viszont eszméletlenre rugdosták. Összesen 11 támadó ellen indult eljárás, közülük nyolcan még kiskorúak. Mindannyian házi őrizetben várják a bírósági tárgyalást. A Haaretz című lap által közzétett videofelvétel még április 30-án, a Holokauszt emléknap előestéjén készült. Egy nappal később Ehud Olmert izraeli kormányfő a megemlékezésen arról beszélt, Izrael a jövőben is védelmet és menedéket nyújt a zsidónak.

            Mindezek után feltehetjük magunkban a kérdést: mit teszünk mi a rasszizmus ellen? És hogy várjuk el, hogy a fiatalok felmérjék tetteik és gondolataik súlyát, ha a felnőtt társadalom sem mutat példát nekik ezen a téren.

A minap megtaláltam a tavaly évvégi retorika vizsgára írt szövegem, így gondoltam felteszem ezt is.

MIÉRT?

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga, bús titok!