Októberi ,napos délután.  A lány épp csak hazaért az iskolából.  Leül az asztalához és bekapcsolja a gépet. A program még be sem tölt rendesen, de egy beszélgetési ablak már fel is ugrik. Egy régi volt barát az. Ezer éve nem beszéltek. A lány örül, hogy a fiú ráírt, gondolja úgyis rég hallott felőle. Megnézi a fiú nevét aztán a fiú következő mondatát. „ G. meghalt…”  Toll puffan, könnycsepp csöppen… Teljes sokk… Egy könnycsepp és ennyi. Sírni sem tud… Leírhatatlan fájdalmat  és bizonytalanságot érez. Túl az első öt percen… Jön a kérdés:Hogy történt? A válasz újabb sokkot és ledöbbenést eredményez. Még nagyobbat mint maga a hír: öngyilkos lett… Ennyire nem ismerte volna G-t? Ennyire eltávolodtak volna egymástól? Olyan régen beszéltek… Utoljára augusztusban… Benne még mindig a két évvel ezelőtti életvidám srác élt… És Ő is fog tovább élni…
                Este még beszélt telefonon a volt baráttal… Mind a ketten bíznak benne, hogy ez csak egy rossz vicc, és hogy G következő nap nevetve állít be D-hez hogy „Haha, jól megvicceltelek titeket”.
Mindketten tudják, hogy ez nem így lesz, de annyira nehéz elfogadni egy olyan ember halálát, aki mindig is életvidám és rendkívül szeretetreméltó lény volt… Séta és telefonálás közben összetalálkozik a jelenlegi baráttal… Elmondja mi történt… Együttérzés semmi… Vigasztalás szintúgy… Helyette egy jó nagy adag meglehetősen bunkón kimondott vélemény…  A lány már fel sem veszi. A barát már csak ilyen… Nem fog megváltozni.
                A lány hazamegy. Leül a géphez, újabb értetlen és bizakodó barát ír rá: „Ugye nem igaz, hogy G…” De igen. Sajnos igaz… Úgy dönt elteszi magát másnapra, sok volt neki ez a nap ráadásul másnap még iskola… Az utolsó nap az őszi szünet előtt… 
                Másnap reggel hat óra. Megszólal a már jól megszokott ébresztő gyanánt beállított dal a telefonon: Children of Distance – Emlékezz rám. Fölöslegesen … A lány már ébren volt. Egész éjjel alig aludt. Már egy ideje a könnyeivel küszködött, de most már nem bírta tovább… zokogni kezdett. Miután kicsit lenyugodott ránézett az  órára és megállapította,hogy ideje összeszedni magát mert lassan indulnia kell.  Kicsit később a szokásos találkozóhelyen áll és várakozik eltelik 5 perc, 10 még mindig nincs sehol, hát felhívja. Épp felébresztette. Elfejtette mondani neki B, hogy nem megy aznap mert meccse van. Nincs mit tenni. Elindul egyedül.  Egész úton a könnyeivel küszködik. A szokásos 1 vagy 2 szál helyett elszívott hármat útközben, majd odaérve az iskola előtti buszmegállóba, összetalálkozik osztálytársával. A lány egyből észreveszi, hogy valami gond van. Rá is kérdez. Ő nem bírja tovább, elmondja. Elszívnak egy szál cigit, majd bemennek… 2. órán matekdolgozat. Pont erre volt szüksége. Semmire nem tudott figyelni aznap… Október 23-i ünnepség. Előtte gyülekező az osztályban. Az osztályfőnök megkérdezi mi történt, majd felajánlja neki, hogy haza mehet, nem kell itt maradnia. Ő mégsem megy haza. Tudja, otthon csak emésztené magát. Még jobban mint egyébként. Délután találkozik a baráttal, aki bocsánatot kért az előző estéért. Mindegy. Sokat nem változtat a dolgon, de legalább bocsánatot kért – gondolja magában. 

Leírhatatlan, milyen érzés elveszíteni egy barátot… Aki tudja az átérzi… Aki nem, az pedig kívánom,hogy soha ne is tudja meg!  (A lány a történetben én vagyok, ha esetleg valaki nem jött volna rá.)  Minden barát halála egy űrt hagy maga után… Úgy érzem üresebb lettem… De ugyanakkor gazdagabb is… Hogy mivel? Élettapasztalattal… Nem sokat számít ez ilyenkor, de ez is valami. Miután a második hozzám közel álló ember lett öngyilkos, - bár mint most kiderült, G.-t mégsem ismertem annyira, és én is rájöttem, hogy teljesen eltávolodtuk egymástól – kezdek ráébredni, hogy valami nagyon nagy gond van a mai fiatalsággal. Szerintem az életnek megvan a maga szépsége, és akármekkora pofonokat is ad – tapasztalat – mindig meg lehet találni azt, amiért érdemes élni. A fiatalok többsége az msn-en és társainak a világában él. Lassan el sem tudják képzelni az életet internet és technológia nélkül.  Saját magamon is észrevettem, hogy ahogy egyre többet ülök a gép előtt és egyre többet kommunikálok emberekkel msnen vagy e-mail-ben, annál jobban „elszigetelődök” a tényleges kommunikációtól. Régebben alig gépeztem, akkor észrevettem az emberek szeméből is a mondanivalót és azt, hogy gond van. Most erre képtelen vagyok. Beszélgetés közben néha azt veszem észre, hogy nem tudom kifejezni magam, mert az msnen ugyebár ott vannak a hangulatjelek, amik segítenek a kifejezésben, az életben ezeket az arc a mozdulatok és a beszéd „helyettesíti”. Ezekkel azonban nehezebb bánni, mint egy hangulatjellel. Az utóbbi időben igyekszem minél több időt gép nélkül tölteni és a szabadban  vagy barátokkal lenni, vagy valami mással elfoglalni magam. Mindegy mivel, csak ne géppel. Érdekes lehet ezt olvasni, és aki ismer abban biztos felmerül a kérdés, hogy akkor mért vagyok mindig msnen? A válasz egyszerű: mert bizonyos emberekkel nem tudom máshogy tartani a kapcsolatot és várom, hogy feljöjjenek. De többnyire nem ülök ott. Be vagyok jelentkezve ugyan, de nem ülök a gép előtt. Nem akarok elcsépelt és hippi szövegekkel jönni, de emberek! Vegyétek már észre magatokat!!! 20 év múlva már iskolába sem fogunk járni, mert elég lesz a gép előtt ülni és ott fogják az órákat tartani és nem is fogunk személyesen érintkezni, mert mindent eltudunk majd intézni az internet segítségével? Mért nem lehet megbeszélni mindent személyesen? Arról nem is beszélve, hogy a problémákat nem is lehet msnen megbeszélni, mert szerintem az egész személytelen… Mért kell odáig fajulnia a dolgoknak, hogy egy 16-17 éves fiatal megölje magát?? Mért nem lehet segíteni,hogy észrevegye az élet szép oldalát ha már magától nem tudja? Jó persze vannak különleges esetek, akiknek nem is lehet segíteni, de az esetek többségében nem erről van szó. Aki ismer tudja, hogy sokat panaszkodok, hogy milyen szigorúak a szüleim, de tudom, hogy mégis sokat köszönhetek nekik. Van kiről példát vennem, és van aki vigyáz arra, hogy ne „vesszek el”. Elsősorban persze mindenki maga dönt a sorsáról, de mindenkinek kell egy kapaszkodó. Mindenkinek kell valaki akire támaszkodhat és akinek ő is segíthet. Nem kell, hogy ez a kapaszkodó pont a szülő legyen. De erre a kapaszkodóra mindenkinek szüksége van, hogy megfogja ha az utolsó pillanatban is, de megfogja, hogy ne essen el...
                Azt hiszem ezzel el is mondtam, amit akartam és most inkább befejezem az írást. Végezetül pedig szeretném példaképem mondatával befejezni:

   „When you’ve lost it all, that’s when you finally realize, that Life is beautiful. "                                                                                               /Nikki Sixx/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.