Hullanak a levelek, iramlik az élet.
Félek most egyedül, csak ülök, s remélek.
Mit múlandónak hittem, ím örökre szól.
Nekem csak arcod maradt, s egy elkopott toll.

Hát elkopott tollam most kezembe véve,
Fehér papír fölé hajolva, kérve,
Mit az élet ád nekem, azt msot neked adjam
Hisz minden elveszett, csak egy szív maradtam.

De nem csak gyönge szív, lágy szellő ereje,
Tornádó, szélvihar játszadozott vele.
S mint láncát feltépő, örjöngő, bűnös vad,
Indult árral szemben, hol az élet fakad.

Erének húrját a fájdalom szakítja,
S lángoló lelkét a mélybe taszítja.
Ereje mégis a szívében megmarad
Mindent kiáll, s ha kell árként elragad.

Kevés van már, mi lágyítani tudja,
Önnön hibáinak gyászos körét futja.
S a dallamok útján szökik feléd mostan
S előtted heverve nyugszik meg a porban.

Sóváran vágyott élettelen élet
Bár ellene minden, én áhítlak téged.
S míg e világ napja látja meg hibámat,
Addig és azután vég nélkül imádlak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.